2. rész - Amit még ezelőtt soha

Kit keresel, nem találod meg egy hamar.

Szükség esetén keress zsebed belsejében.

https://www.youtube.com/watch?v=LqbEEGwrlpg

Hirtelen a fejemben gondolatok áradata kavargott, mint a tegnap esti levesben levő zöldségek. Amik amúgy finomak voltak így mellékesen. Felvettem a sárga egyenruhámat, gondosan megigazítva mindent. A masnimat megkötöttem, a térdzoknimat is ugyanolyan magasságra húztam, mind a két oldalt. Hajamat kiengedve hagytam, sminkem pedig natúr volt. A mai reggelim zabkása volt, amit hevesen ettem, mert Arin bármelyik percben betoppanhatott a házunkba. Apa kávéval a kezében olvasott egy koreai magazint, anya a konyhában lábadozott. Kijött, és az asztalra tette az ebédes dobozainkat. Egyet nekem és egyet apának, mindkettőnknek ugyanazt az ételt, ugyanabban a mennyiségben, mindig igazságosan. Sokat szoktunk veszekedni azon, hogy egyikünknek több adag volt, vagy az egyikben volt olyan köret, a másikban pedig nem, vagy még rosszabb, a desszerten vitatkoztunk.

            - Apa – szólítottam meg apát, miközben épp beleivott a kedvenc bögréjébe. - Hogyan ismerted meg anyát? – tettem fel hirtelen egy fura kérdést.

            - Már azt hittem, hogy sose fogod megkérdezni! – ezután belekezdve élete nagy szerelmi történetébe. - Évekkel ezelőtt mielőtt megszülettél volna – már ekkor ásítás fogott el. Na igen, kábé 20-30 évvel ezelőtt. - Los Angelesben voltam egy koreai fesztiválom, ahol megláttam ezt a gyönyörű nőt – hajolt le anya és apu arcon csókolta.

            - Apa, csak térj a lényegre, mindjárt megyek – válaszoltam türelmetlenül, kissé siettetve.

            - Szóval édesanyád pár éve költözött Los Angelesbe. Úgy volt igazából, hogy amíg ő sétált, én egész végig követtem őt – ekkor nagy csend lett.

            - Most nem tudom, hogy egy kukkoló vagy szimplán perverz voltál – nevettek fel mind a ketten.

            - Inkább rámenős. Elsétáltam előtte, hogy észrevegyen, aztán még egyszer, de akkor már le is szólítottam. Telefonszámot cseréltünk, randiztunk, született egy csodaszép lányunk és később együtt költöztünk Koreába – rövidítette le a végét.

            - Köszi apa. Később életed másik nagy pillanatát is elmeséled, de most mennem kell – felkaptam a táskám a mellettem levő székről. Intettem, mielőtt elköszöntem volna tőlük. - Legyen szép napotok!

            - Neked is! – vettem fel az egyenruhás cipőimet és már kint is voltam. Arin a kerítés mögött várt táskájával a kezében, két copfba fogott hajjal.

            - Reggelt – köszöntem neki is.

            - Neked is jó reggelt – indultunk el az iskola felé. Sétálva fél óra volt, busszal pedig 20 perc, de mivel még mindig jó idő volt, ezért inkább sétáltunk. Az úton minden téma feljött, ami az elmúlt 14 órában történt velünk. Tanultunk, tanulás után Tv-t néztünk, majd felmentünk a netre és leginkább közösségi oldalakat böngésztük. Minden héten 4-5 alkalommal kell bemennünk a saját ügynökségünkhöz, hétköznap 7-től 10-ig. Hétvégén, vagy vasárnap, vagy szombaton, amelyik nekünk is megfelelt. Imádtam az ügynökségem, szinte már a bandák húgának számítottam, akiket habár csak néha látok. Amikor pedig idejük van, különórákat adnak nekem. Leginkább tánc és vokál leckéket, nyelvleckéket sajna nem nagyon tudtak adni.

Barátnőm pedig még mindig egy témán agyalt. Még mindig a rejtélyesen felbukkant srácról. Nem akart leszállni erről a témáról egy kicsit sem.

            - Ne keresd őt – kezdett bele máris.

            - De miért? Miért ne? – támadtam le.

            - Rossz érzésem van erről. Mintha láttam volna már valahol, de hol? – motyogott magában. Lépteimet abbahagytam, elém fordítottam Arin-t és szemtől szembe megmondtam neki.

            - Ha ma nem keresem, lehet soha az életbe nem fog megkeresni. Tényleg meg akarom ismerni. Ő más, az ő aurája más volt. Különleges – áradoztam.

            - Azért örülök, hogy így gondolod. Ígérd meg, hogy soha, de soha nem jössz egyedül haza! Nem akarom, hogy megint valami olyasmi történjen – ölelt meg szorosan.

            - Minden rendben lesz velem – simogattam meg hátát.

Mi történt velem a múltban, ami miatt Arin ennyire féltett? Pontosabban egy éve történt az, hogy valakibe nagyon belehabarodtam. Úgy tűnt, hogy ő is kedvelt. Ezután olyasmi történt, amire sose számítottam. Iskola után találkozgattunk, amíg egy este haza nem kísért. Nem volt semmi, szinte már a hétköznapjaim részévé tartozott, hogy hazakísér. Viszont az utcámban sétálva észrevettem, hogy vészesen közelebb és közelebb jött hozzám. Sosem voltunk még közelebb kapcsolatban. Azt sem engedtem meg neki, hogy megcsókoljon. És akkor erősen megragadta mindkét kezem és egy szomszédos ház pázsitjára tepert le. Alig láttam a sötétben az arcát, de éreztem, hogy egyre jobban feltörnek belőle a hormonok. Enyémnek nyomta csípőjét. És már megértettem, hogy mit akart tőlem. Ellöktem magamtól és frusztráltam a szemébe mondtam, hogy csak is ezért kellettem neki. Kihasznált, becsapott. Magának akart engem. Még utoljára a szemébe mondtam, hogy kopjon le és ne keressen soha többet. Felhívtam anyáékat elfojtva a sírós hangomat, hogy aznap este Arin-nál alszom. Arin szülei mindig nagyon elfoglaltak voltak, rendszerint hajnalban tértek vissza. Arin akkor beengedett, de akkora ijedtség futott végig az arcán, amikor sírva átöleltem. Beengedett, hozzám passzolt egy pár pizsamát, amíg készített nekem kaját. Eleinte csendben hallgatott, amíg némán próbáltam lenyelni pár falatot. Azt is nehézkésen, ahogy a megrágott ételek a könnyeimmel vegyültek. Éreztem, hogy az lenne a legjobb, ha egy huzamba kiadnám az egészet magamból. Arin mellett ültem az ágyában, neki támaszkodva a támlának, egy vak estén duruzsoltam el csalódottságomat, hogy csak a testi vágyai miatt kellettem neki, semmi más miatt. De nem bántam, hogy az első csókom és alkalmam még mindig tapintatlan és sértetlen legyen. Főleg nem egy ilyen barommal. Nem éreztem magam késznek. Nem éreztem, hogy ennek itt és most kellett volna megtörténnie. Nem bíztam benne eléggé. Ma már ez csak a múlt keserves emlékének egy mélyen elrejtett része. Valahol mélyen, még is ott lesz mindig az a csalódottság.

Azután következő napokban, arra törekedtünk, hogy minél távolabb elkerüljük őt minden szituációtól. Nem kellett sokáig ezt tennünk, mert ő már talált is magának valaki mást, aki az ölébe ülve halmozta el csókokkal egy egész álló nap. Nem volt mit tenni, végleg ott hagytuk őt. Ez nem azt jelentette, hogy nem éreztem még valamit iránta. Egyszerre voltam dühös és összetört, amikor őket láttam együtt. Fájt, kínzott a jelenléte…

Úgy elkalandozott a fantáziám, hogy már csak a homlokomat fogtam fájdalmamban. Sikerült neki mennem egy utcai lámpának. Egy ideig egy helyben nyafogtam fájdalmamban, Arin pedig hasát fogva röhögött rajtam. Még utoljára feltekintettem a végtelennek tűnő kék égre. Készen voltam elengedni ezeket az érzéseimet a szél suttogásával. Találtam egy új embert, aki olyan érzésekkel tölt el, ahogy eddig soha. Készen állok a tovább lépéshez.

A maradék pár percben már sietősen futottunk az iskola felé, nehogy bezárják a kaput előttünk. Párszor sikerült leelőznöm Arin-t, ezért be kellett várnom. Szegénykém, megcsapta magát az oldal táskájával, ezért neki is kijárt a fájdalom. A karma visszacsapott rá. Legközelebb emlékeztessen valaki, hogy ne reggel kérdezzem ki apát élete elmeséléséről, mert így is késve érkeztünk már a második nap.

Hosszú, unalmas, izgalmak nélkül telt el a délelőtti koreai és matek óra. Mihelyst kicsengettek, már elő is pakoltam az ebédes dobozomat, de hát Arin-nak sikerült kirángatnia az udvarra, ezért is fejeztem be ott a maradékot. Az iskola legtöbbje a menzán evett, viszont engem és Arin-t egyelőre diétára fogtak. Arin-t azért is, mert közeledett a debütálásuk napja. Kétszer jobban túlhajszolja magát, szinte minden estéje gyakorlással telik el és még diétázik is. Én pedig azért, mert szerettem anyu főztjét, meg hát olcsóbban jöttünk ki így anyagilag is. Nem bánom, legközelebb az ebédlőben eszünk. Vagyis inkább most.

            - Arin! Menjünk az ebédlőbe! – rángattam ezúttal én őt.

            - Mi? Miért most? – lepődött meg.

            - Kíváncsi vagyok, hogy ott van e – jeleztem neki, hogy kire gondolok.

            - Hagyd. Már mindenki kijött onnan. Amúgy is mindjárt becsengetnek – legyintett csak úgy erre.

            - Akkor megnézem a termükben. Csengetésre a teremben leszek, ígérem – mindkét kezét elengedtem és már el is iszkoltam.

Felmentem a termünkbe, hogy letegyem, majd elpakoljam az ebédes dobozomat. Azt az irányt követve, azt a lépcsőt használva mentem végig egyenesen a folyosón, amin tegnap is. Kis lépéseket tettem, merthogy két oldalt is felsősök árasztották el. Kevés levegővétellel épphogy elértem a 2A termét. Fél fejjel belestem, hátha már egyből észreveszem Jungkook-ot. Hiába fordítottam jobbra és balra is a fejem, nem találtam. Ki akartam menni, de a terem hátsó sorából, egy két oldalt felnyírt hajú srác utánam szólt.

            - Hé! – hallottam, hogy hozzám beszél. - Kit keresel? – tért rá a lényegre azonnal.

            - Jeon Jungkook-ot – válaszoltam, miközben hatalmasat nyeltem.

            - Nincs itt – ekkor a mellette levő, kissé normálisnak látszó srác beszélt hozzám. - Ha szép az idő, Jungkook eltűnik. Ha meg autogrammért keresed, akkor ide adhatod nekem – mondta kissé gyötörten.

            - Nem azért kerestem. Mindegy, köszönöm – léptem le, most már tényleg.

Nem volt a termében, kint az udvaron, de nem is hiányzott. Hova tűnt? Hova mehetett el? Látni akarom őt.

Csöngetésre beértem a terembe, bevágtam magam a padba és elővettem a cuccaimat. Kinyitottam a könyvemet, de egy papír darabka esett ki a könyvemből. Kicsi volt, morzsa méretűre hajtva. Remegő kézzel kihajtottam az összegyűrődött papírt, amin ez állt.

A padom közepére helyeztem a kis üzenetet és a hátralevő órákban egész végig vártam. Észre sem véve az elmúlt órákat, üresen magam elé nézve jegyzeteltem a füzetembe. Még a csengő sem tudott magamhoz téríteni teljesen, Arin sem, aki ide-oda rázott.

            - Mi van veled?  – próbált visszarázni az életbe.

            - Ma nem tudunk együtt hazamenni – jelentettem ki, elkerülve a témát teljesen. - Találkozom vele – suttogtam szinte.

            - Oh, rendben. De nem mehetsz haza egyedül – emlékeztetett ma már másodszorra is.

            - Egyből megyek az ügynökségemhez.

            - Ha valami történne, hívj azonnal – helyezte kezét vállamra megnyugtatásképp.

            - Ígérem – felkaptam a táskámat és már siettem is le a földszintre, magas vérnyomást érezve.

Már percek teltek el, mióta kicsengettek. Az idősebb diákok csoportosan haladtak el mellettem, én pedig csak hol ide, hol oda pillantottam. A sok ember közül próbáltam kiszúrni őt, akit kerestem. Nem telt el túl sok idő, a folyosó szinte már kihalt. Bús komoran tettem egy kört a földszinten, ahol benéztem a termekbe és ki az ablakokon át. Üres tekintettel kerestem, amíg egy nagyon nem ide illő ajtót pillantottam meg, amin egy odaragasztott papír volt. Közelebb hajoltam és tisztán láttam, hogy egy J betűt írtak rá. Ez lesz az, gondoltam egyből, miután lenyomtam a kilincset. Lassan, kis léptekkel az ajtón túl találtam magam, méghozzá alaposan megszemlélve minden aprórészletet, végig sétáltam a kavicsokkal teli ösvényen. Bokrok, fák, növények lepték el a kert mind két oldalát. Zöld levelek pihentek a füvön, madarak haladtak el a vörös égen. Mintha ez a kert teljesen el lett volna választva az iskolától, de mégis benne volt a területén. Közelebb menve egy szökőkút volt, amiben falevelek úszkáltak magányosan neki menve egymásnak. Hátat fordítva a szélén ült egy ismerős hát, aki minden bizonnyal sokat várt. A szél csikizte, borzolta össze fekete haját. Nyugodtnak tűnt, csak az eget kémlelte. Meg akartam lepni, de egy száraz faág recsegése elárult engem.

A zajra hátrafordult és barna szemeivel végig nézett rajtam, elengedve egy gyönyörű mosolyt.

            - Már vártalak – csapott bele a szívembe egy vasvillával, ezzel a két szóval. - Nem ülsz le? – célzott arra, hogy még mindig dermedten álltam ott.

Közelebb léptem a szökőkúthoz, leültem mellé tisztes távolságot tartva. Tovább bámulta az eget. Szemei szinte csillogtak, mintha drágakövek lennének a helyén. Frusztráló volt az elterülő csönd, a gondolat, hogy ő az eget, én pedig őt figyeltem. Már épp beszédhez nyitottam volna a szám, viszont ezt ő csöppet sem érdekelve, ő kezdett bele először.

            - Néha, vagyis, egyre többször járok ide. Szép ez a hely, mintha egy titkos kert lenne. Ide zárom el magam, ha nem akarok senkivel sem szórakozni. Nem szokták ezt a helyet kinyitni, nem ismerte senki, csak én és a gondnok. Na és most már te is – vette le az égboltról szemeit, oldalra pillantva rám nézett. Egy évszakváltozást láttam meg a pupillájában, egy időre az év foszlott szerte. Erőt véve magamon, hosszú idő órán, beszédhez nyitottam számat.

            - Köszi, hogy idehívtál. Mesebeli hely ez, mintha egy képeskönyvből jött volna elő a kert – csodáltam keveset én is.

A telefonom jelzője csengett. Nagyon jókor időzített, szidtam az időt. Ideje volt elindulnom a Loen-hez. Már este 6 óra volt.

            - Mennem kell – álltam volna fel, készültem elköszönni tőle.

Hirtelen mozdulattal felállt és az egyik karom fogta meg gyengéden, kicsit sem szorítva rajta.

            - Holnap is jössz? – kérdezte meg rám lepillantva. Láttam a halvány pírt megjelenni arcán, keze kissé megremegett, ezért is engedte el karomat. Az enyém meg vörös színben pompázott. Saját arcomat pillantottam meg szemeiben. Kicsit hezitálva a válasszal, kimondtam.

            - Igen - válaszoltam röviden, picit bólintva is.

            - Hadd hívjalak majd fel – kérlelt szinte. Bambán visszanéztem rá. - Vagy ha nem, én megadom az enyémet. Van nálad papír? – kért tőlem valamit, amire írhatott.

Előhúztam a papír fecnit és neki nyújtottam. Gyorsan ráfirkantottam a számokat és már el is köszöntünk egymástól. Tovább üldögélt a szökőkút szélén, én pedig utoljára hátranéztem rá. Ő viszont nem. Szívesen maradtam volna vele még egy kis ideig, de amit tenni kell, azt meg kell tenni. Hívni fogom már ma este? A héten? Nem hiszem. Annyira ideges lennék, valahányszor a számát tárcsáznám. Képtelen lennék egyetlen hívást is indítani.

Sötét éjszakai órában sétáltam hazafelé. Rengeteget gyakoroltam, kifulladásig, alig bírtam talpon maradni. Táskámmal a hátamon mentem végig a homályban úszkáló járdákon. Csendes környéknek hittem a helyet, de lépteket hallottam nem messze tőlem. Gyorsabb tempóba mentem, befordultam egy utcába és egy másikba is. Még mindig folyamatosan követett, még mindig hallottam a lépteit. Kezdtem bepánikolni, hátranézni is iszonyatosan féltem. Menjek egészen haza? Nem, tudni fogja, hogy hol lakom. A hideg kirázott, annyira le akartam őt rázni. Bementem a legközelebbi boltba. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog tenni. Elsétáltam a magazinokhoz, találomra elvettem egyet és úgy tettem, mintha azt olvasnám. Egy húszas éveiben levő férfi állt kint a bolt előtt, néha egyesen rám nézve, gyilkos tekintettel. Letettem a magazint, beljebb sétáltam pár polc közé és sebesen Arin számát tárcsáztam. Ki is csöngött, de csak a hangposta szólt belőle. Másodszor az otthoni számot hívtam, ismét semmi válasszal. Anyuék sosem alszanak ilyenkor, ha meg nem veszik fel, akkor nem voltak itthon. Keservesen lecsúsztam a földre. Nem tudtam most mit tenni. Zsebembe dugtam bal kezem és ekkor beugrott valami. Jungkook száma nálam volt. Ez az utolsó esélyem. Nem törődtem, hogy a hangom érthetetlen volt a sok aggodalomtól. Fülemhez tartottam a telefonom, alig pár másodperc telt el és már fel is vette.

Jungkook: - Halló, ki az?

Miyeon: - Szia, itt Miyeon.

Jungkook: - Miért keresel ilyen későn? Csak nem..

Miyeon: Kérlek, segíts…

A hangom elcsuklott és a könnyeim utat törtek maguknak. Két polc között ültem a földön, amíg keservesen sírni kezdtem. Senki nem vett igazán észre, még az eladó is csak állt a helyénél és várt. Jungkook már szinte ordított a telefonba, hogy hol vagyok, meg hogy azonnal mondjam meg. Ő maradt egyedül, aki segíthet nekem.